A szarajevói evliják nyomában
A titkos türbe szelleme
A legkülönösebb evlijákról szóló szarajevói történet a Magribija dzsámihoz, és meglepő módon Buda városához kötődik. A Magribija dzsámi már helyzetét tekintve is különös környezetbe illeszkedik: kő minaretje az egyik oldalról a Monarchia idején kiépült Marijin Dvor régi, ütött-kopott munkás-társasházai fölé emelkedik, a másik oldalon pedig az azt követő korok kváderszerű, golyónyomokkal megszórt bérházainak falaival néz szembe. Előtte, alatta a régi világ letűnt korának tanújaként ottfelejtett, düledező földszintes ház. A hozzá vezető nyílegyenes utcán a szockós bérházak kockái merednek föléd, az utca végén pedig a geometria fatalitását emelve, éppen középen a karcsú, fehér minaret várja, hogy megérkezz hozzá. A dzsámi mellett a városközpont felé a Hastahana park, egykor oszmán kórház állt, a neve is ezt jelenti, a betegség háza. A név másik tagja is éppoly kevéssé létezik: a „park”-ra rácáfolva inkább üres telket találsz, új és fura köztéri szobrokkal. A modern kórház felette épült fel a jugó időkben. Egykor itt végződött a város, ez volt a régi šeher legnyugatibb dzsámija. Mégsem olvastad sehol, hogy emiatt kapta volna a nyugatot jelentő magreb nevet. A hagyomány szerint Magribija sejk, a harcos dervis Magreb vidékéről származhatott, és Isza-bég Iszhákoviccsal, a majdani városalapítóval és Bosznia első szandzsákbégjével együtt hódíthatta meg a vidéket. Állítólag ez a város legrégibb dzsámija – igaz, a szakmunkák szerint mai küllemét csak később, valamikor a 16. század második negyedében nyerhette el, miután a vidék a törököktől való sikertelen visszafoglalásakor leégett, s ezt követően újjáépítették.
Többedszerre jártál itt, mire Jével sikerült bejutnod. Utóbb pénteken próbálkoztál, a legrosszabbkor, a pénteki déli ima, a dzsuma idején, amely a legfontosabb: olyan, mint a keresztény híveknek a vasárnap: van, aki a héten csak ekkor imádkozik. (A kötelező napi öt ima helyett!) Nem is csoda, ha a dzsámi bejárata körül is imára borulnak a múminok – a közeli Ali pasa dzsámi előtt szintén, hiszen mindkettő közel áll a forgalmas csomópontokhoz. Majdnem belebicikliztél a leborulókba akkor, s magad elszégyellve oldalogtál el két lábon, két keréken a kopott házakkal övezett mellékutcákba.
A dzsámi akkor üres volt – Jének magyaráztad: új, az ornamentikus faragásokkal díszített, kazettaberakású famennyezet, amely középen homorú, akár egy teknő feneke, ami egyedülálló kellemet kölcsönöz az alatta lévő térnek; új, de a régi alapján készült. A dzsámit ugyanis a háborúban, 1992 májusának végén találat érte, a mihráb ledőlt, a tető beomlott: könnyen érhette találat helyzete miatt a Trebević lankái felől. A mihrábnak egészen szokatlan, robusztus alakja és tarka díszítése rusztikus bájt kölcsönöz. Szinte pontos mása a bejárat portáljának, a kapuszerű kiszögellésnek. Itt, a dzsámi kapuja előtt termett a mondabeli rabszolganő Mekkára nézve, az a legendai alak, akinek a történetéről Esma Smailbegović szarajevói népmondákat összegyűjtő könyvében olvastál. A harmincas évekből származó gyűjtésben a következőt meséli az adatközlő:
Mikor Jenő felégette Szarajevót, foglyul ejtett egy asszonyt, aki a Vinograd mahalában lakott, majd magával vitte és eladta rabszolgának Budán. Az asszony urai megelégedettségére jól szolgált, ám az egyik épületbe nem volt szabad belépnie. Amikor egy napon az urai elmentek otthonról, megtalálta a kulcsot és kinyitotta az épületet, ahol nagy csodálkozására egy sír kuburáját [a sírt keretező-fedő fadoboz vagy kőkeret] találta. Az asszony a kuburára vetette magát, és sírva fakadt. Ekkor valami öregember jelent meg ahmedijával [turbántípus] a fején, s megkérdezte tőle, hová valósi és kicsoda. A nő azt válaszolta, szarajevói, mire az öreg megkérdezte, tudja-e, hol van a Magribija dzsámi. Mire ez azt felelte, tudja, majd tovább kérdezgette, hogy szeretett-e ott lenni, s ezt az asszony mindenféleképpen állította. Az öregember azt mondta neki, hogy álljon a lábára, s hunyja be a szemét, amit a nő meg is tett. Mire kinyitotta a szemét, Szarajevóban termett a Magribija dzsáminál. Akkortól az asszony a Magribija dzsámihoz minden pénteken murádot járt és Magribija csodáját hirdette.
Történelmi tény, hogy Savoyai Jenő hadai 1697-ben rengeteg rabot ejtettek Szarajevóban, ezen túl azonban a történet teljesen a legenda fantáziavilágában lebeg, noha a csodaelemektől eltekintve valós elemnek vélhető például a frissen visszahódított Buda titkos épülete, amely nyilvánvalóan egy türbe volt. Az öregember kilétére nem derül fény, talán a budai türbe szentjéről van szó, lehet, hogy Magribijáról, a szarajevói dzsámi építtetőjéről – utóbbi esetben viszont nem világos, mi a titkos budai türbe funkciója a történetben.
Szarajevó lerohanásakor, 1697-ben – akár a legtöbb iszlám szakrális épület – porig égett a Magribija, s ottveszett az imám és a müezin is. Mula Mustafa Bašeskija, a szarajevói krónikás említi 1766-ban, hogy a katasztrófa után csak ekkorra építették újra. Furcsán nyugtalanító elem, hogy éppen Vinograd negyedben lakott a rabul ejtett nő, hiszen ennek egyáltalán semmi folyománya sincs a történetre nézve, ráadásul
a negyed még csak közel sem esik a dzsámihoz, a város túlsó fertályán található. Talán ő is a korábbi esztergomi menekültek közé tartozott? Nem valószínű, hiszen utólag Szarajevó után epeszti a honvágy. A letűnt budai török aranykor képe a népballadákban vagy epikus énekekben is ott kísért, talán esetünkben is ilyesmiről lehet szó. Elképzelhető, hogy ez az emlék összekeveredett Szarajevó pusztulásának, valamint
a Vinogradban megtelepedett magyarországi menekültek emlékével? Csak találgatni lehet, ahogy azt is, hogy miért éppen a Magribija dzsámihoz és az alapító sejkhez kapcsolódik a történet, akiről semmit sem tudunk. A dzsámi pusztulása sem ad okot a legenda megalkotására, hiszen igen kevés muszlim középület élte túl a katasztrófát, esete egyáltalán nem különös. Netán a bosnyák szóbeliségben tovább élő budai evlija legendája keveredhetett össze Magribija sejkével?
A történet helyszíneinek váltakozása mentén bontható epizódokra. Egy történelmi fordulóponttal indul, és a rabságba esést foglalja magába az első rész. A második a budai tartózkodás epizódja, amely vélhetőleg hosszabb ideje tartott, mire a rabszolga kiismerte magát a birtokon, és hozzáférhetett a kulcsokhoz. A harmadik epizód a csodálatos hazatéréssel és annak következményeivel zárja le az elbeszélést. E zárlat felől a történet a szentkultusz megokolásává, eredetmagyarázásává válik. (Miért járnak murádot a Magribijához?)
A budai tartózkodás epizódja, a történetünk második „fázisa” az idő szempontjából érdekes igazán. Az eltitkolt, zárt, majd az elcsent kulccsal lopva feltáruló épület képében lényegében a bezárt hetedik vagy tizenharmadik szoba népmesei motívumára ismerhetünk, mondjuk egy valóságközelibb verzióban és történelmi kontextusban. A titok leleplezése az épület feltárásán és jelentőségének felismerésén keresztül valósul meg. A temető vagy türbe szimbolikus értékkel bír az elbeszélésben az emlékezet szempontjából. Kulcsvonás, hogy a felismerés egyedül a muszlim rabszolganőnek adatik meg, s e szimbólumot az ő perspektívájából olvashatjuk mint a reconquista utáni helyzetet: az új lakosok által az elpusztított, elrejtett, megtagadott muszlim múlt képét, amelynek maradványait felejtésre ítélték, és amely a számukra nem bírt jelentőséggel. A vénember a mondában úgy jelenik meg, mint a hely felejtésre ítélt szelleme (genius loci). Az iszlám közfelfogása szerint az a muszlim föld (dar ul islam), ahol muszlimok nyugszanak. Az oszmán előrenyomulás során pedig mindig (Szarajevóban éppúgy, mint Budán) a csatában elhunyt sehidek eltemetésével, mintegy rituálisan legitimálva, szakrálisan is birtokba vették a területet. Ahmediját egyébként a vallási vezetők viseltek, tehát a dervisek is, ez a vonás pedig utalhat arra is, hogy maga Magribija sejk a megjelenő vénember. Ugyanakkor mégsem érthető, hogy mit keresne a Szarajevóhoz és egy korábbi korhoz kötődő sejk, illetve az ő szelleme a visszafoglalt Budán, az ismeretlen türbében. Az is furcsa, hogy a vénember megkérdezi a nőtől, hogy hová valósi – ez pedig egy helyi szentről képzelhető el inkább, mintsem Magribijáról. Talán több mondai történet összeolvadásáról lehet szó? Az ahmediját viselő öregember inkább egy budai sehid, harcos dervis kultuszának elmosódott emlékképe lehet. Muhamed Hadžijahić, aki 1939-es tanulmányában a fenti történetet közölte a dzsámiról, azt írja a közlés után: „E hagyomány szerint Maghribijat Budán temették el.” Ez még akkor is elképzelhető, ha a dzsámialapítók a szokás szerint a minaret alatt, vagy az imahely melletti türbében szokták végső nyughelyüket lelni. Ha Magribija budai sehid volt, akkor persze ott temették el, ahol elesett. Csak hát Buda bevétele négy nemzedékkel Szarajevóé után történt!
Az mindenesetre konvencionális témája az evliják és sehidek legendáinak, hogy haláluk után gyakran a mesei segítő szerepében jelennek meg. E segítségnyújtásnak egyik teljesen tipikus formája a rászoruló szorongattatott helyzetéből való gyors megmenekítése: a megjelenő evlija a lábára állítja, s szempillantás alatt egy másik helyre (leggyakrabban haza-) viszi a segítségre szorulót. A csodaelem, a transzlokáció mindig ugyanaz, a kerámet egyik megnyilvánulása. Esma Smailbegović az evliják mondáit elemezve mutat rá ezekre a párhuzamokra és variációkra több szarajevói legendában (a Sárga Háfiz, a Merdžan-kaduna, Muslihudin Čekrekčija). Az Aarne-Thompson motívumindex a szemhunyásnyi mágikus utazás motívumával azonosítja a csodaelemet, amelynek forrását az Ezeregyéjszakában jelöli meg, ahol gyakran avatkoznak közbe ily módon a mesei segítők. Smailbegović fontos megjegyzése, hogy ez a keleti eredetű mesei elem, mely az evlijákon kívül gyakran jelenik meg démonokkal (džin) és tündérekkel (vila) kapcsolatban, hiányzik a nem muszlim délszláv népek meséiből.
(Megjelent az Alföld 2024/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Bugyi István munkája.)
Hozzászólások